Olof második naplója – 2009. március 7.

Soho London

Na gyerekek, már azt hittem, kampec a zenekarnak, a januári bemutatkozó csörömpölésetek óta 7 (azaz hét) hét telt el, nem vagyunk hozzászokva az ilyen hallgatáshoz. A honlapon is nagy büdös csend volt, bár olvastam, hogy sorsoltatok, meg Joyride-koktél, és végre Vera is kegyeskedett valamit elárulni a zenei múltjából.

Szóval: második Joyride-koncert, március 7-e, Soho London. Rögtön egy szót a helyszínválasztásról: így kell ezt csinálni, srácok, végre nem nyomorogtunk, levegő is jutott, mégis megtelt a terem. Nem akarom leszólni a Lompost se, ahol múltkor játszott a banda, hangulatos egy hely, tudom, annak is megvan a feelingje, ha a budi csak a színpadon keresztül megközelíthető.  

Kilenc körül harsant fel a szlogenné vált beköszöntő: „Come on join the joyride everybody”; rögtön ismerős volt a hang, hát persze, hogy a Joyride című dal elejéről vágta be Gergő azt a rövid felhívást a vidámparkos effektekkel. Koncertnyitó szám ezúttal a Dressed For Succes volt, amelyet a még pörgősebb Keep Me Waiting követett.

Úgy látszik, a srácoknak sikerült leküzdeniük a gyomorgörcsöt, tessék visszaolvasni, miket írtam a lomposbeli koncertről, hát összehasonlíthatatlan, mennyivel lazábban játszottak a Sohóban. Verát mintha kicserélték volna, feleennyire sem volt Roxette-es, amit a múltkor művelt, azóta viszont eldobta a hülye parókát, vidáman ugrabugrált, néha szexisen hozzádörgölőzött valamelyik sráchoz… Ezt vártuk tőled, Vera!   

Jöttek aztán a slágerek, na meg a lassú számok, Wish I Could Fly, Queen Of Rain és a többi, lehetett ám összebújni, enyelegni. Viszontláttuk Pétert az oboájával, és előkerült a szájharmonika is, Zoli jóvoltából.

Voltak meglepetések bőven, hálaistennek nem kell beégésekre gondolni. Az együttes névadó dalát bluesosan, herflivel kezdték, első pillanatban nehéz is volt kitalálni, mire akarnak kilyukadni… Az It Must Have Been Love előtt pedig komplett kis színjátékkal próbáltak minket, szegény gyanútlan koncertlátogatókat félrevezetni, amikor a Micsoda nő című film Roxette-betétdala helyett a fiúk „tévedésből” – na persze! – egy másik betétdalt, a Pretty Womant kezdték játszani.

Tény, hogy eszméletlen jó bulit sikerült összehozni, amihez hozzájárultak a helyiség adottságai, a minőségi zene, a lazaság, ezekről már pampogtam eleget, na de hogy mi volt az est attrakciója, pontosabban szólva kik csináltak felejthetetlen hangulatot, a zenekar tagjain kívül… Kérem szépen, a messzi Angliából érkeztek koncertlátogatók, öt-hat hamisítatlan angol futballhuligán (gondolom nem azért jöttek, hogy a magyar válogatott-tól lessenek el néhány trükköt), köztük volt egy „szerzetes”, nyilván a koncertre akarta áldását adni. Rendesen beszívva külön kis műsort adtak a nézőtéren, énekeltek, táncoltak, smároltak (hozzáteszem: hímek, egymással). Eufórikus hangulatukban nagyokat nyújtózkodtak az első sorban, hogy megfogdoshassák Verát és Gábort (csaj vagy pasi, nekik ez már egyre ment), de Tomi pedálja sem volt teljesen biztonságban. Kérdés még, hogy az angol urak mennyire értékelték Vera tolmácsolását, lévén Gábor minden konferálását rögvest angolra fordította.  

Lám, erre a röpke másfél-két órára igazán sztárnak érezhette magát a Joyride zenekar, külön színpad (bizony, tíz centis magassággal!), füstgép (vaníliaillatú füst), elmebeteg rajongók…

Ja, és még valami: bár Olof bácsi ezúttal nem tudott a zenekar számlájáról fogyasztani, nem hagyta ki a Joyride-koktélt, melyet speciálisan erre az alkalomra készített a Soho: vodka – fehér rum – feketeribizli-lé – lime…

Jók voltatok, fiúk, lányok, várom a következő koncertet!