Olof naplója – 2009. január 17.

Lompos Farkas

Most úgy illene, hogy bemutatkozzam, de ezt ejtsük; a nevem nem fontos, a becenevem Olof, huszonegy éves mérnökhallgató vagyok, tessék ennyivel beérni. Imádok mindent, ami svéd, imádom a zenét, és ezzel el is jutottunk odáig, hogy imádom a svéd zenét! Az őskövület ABBA is frankó, de maradjunk csak a Roxette-nél!

Decemberben hallottam először, hogy van egy ilyen hángérien kezdeményezés, hogyaszongya: Joyride – Roxette Emlékzenekar. Na, ezt meg kell hallgatni, gondoltam, ha már Maria és Per képtelen a valagát megmozdítani.

A kissé nehézkes beállás után, kilenc körül belecsaptak a húrokba, billentyűkbe, tamokba, mikrofonokba. How Do You Do. Hat lelkes arc, még soha nem láttam őket. Elöl az énekesnő, őrjítő szőke parókában, mely Maria hajzatát hívatott megjeleníteni. Mellette egy énekes-gitáros, a banda szóvivője (és alapítója, ahogy azt megtudtam), hát kevéssé emlékeztetett a mi drága Perünkre, de széles mosolya jelezte, hogy nagyon élvezi, amit csinál. Aztán a zenekar többi tagja: egy fiatal, komoly ábrázatú szólógitáros, egy vigyorgó billentyűs, egy szende basszeros és egy jámborlelkű dobos. Eleinte látszott, hogy mindnek tele van a gatyája, első közös fellépés, „Per” (igazi nevén Gábor) mondta is két szám között: „nézzétek el nekünk a lámpalázat”.

Elnéztük. Főleg, mert, mintha a koncert második felére ez a lámpaláz alábbhagyott volna, egyre meggyőzőbben, magabiztosabban, sőt, ahogyan a menő kritikusfejek szokták leírni, „elementáris erővel” szóltak a dalok. Ekkorra tartogatták a slágerek többségét: Sleeping In My Car, Listen To Your Heart, It Must Have Been Love, Joyride. A kötelező darabokon kívül főleg pörgős nótákat választottak (Paint, Keep Me Waiting, Big Love stb.), kár, hogy a helyszűke miatt moccanni sem tudtunk, nemhogy táncra perdülni.

Némi meglepetésben is részünk volt, itt-ott előkerült néhány egzotikusnak számító hangszer. Gábor az I Remember You-t dorombon kezdte, Zoli, a basszusgitáros rövid szájharmonika-szólót nyomott a Church Of Your Heart-ba. Egy vendégzenész srác (Ludmány Péter, remélem, még hallani fogunk róla) ragyogó oboaszólókat játszott a lírai Queen Of Rain-ben.

Magamra visszatérve, négy sört kértem a csapos lányoktól a zenekar számlájára (szegény fiúk, biztosan azóta is keresik, ki fogyasztott illetéktelenül a kontójukra), szóval az én jó hangulatom adott volt, de úgy láttam, sokan szesz nélkül is fel voltak dobva.

A The Look jó ötlet volt koncertzárásnak, a végén azt a bizonyos na-na-nás részt már főleg mi énekeltük, miközben Gábor és Vera bemutatták az együttes tagjait. Egy ráadást még kiköveteltünk, ez volt a Sleeping In My Car, állat volt, de hadd ne ismételjem magam.

Értékelésként és összegzésként legyen annyi elég, hogy a legközelebbi koncertre is odatolom a képem.

A bemutatkozó fellépés után Gerikoma, a Dévényi Tibi bácsiként is funkcionáló billentyűs kilencvenes évek-partit rendezett. Hogy a Petróleumlámpa és a Sandokan mióta „kilencvenes évek”, nos, ezt nézzük el neki, mindenesetre az ottmaradt húsz ember nagyon élvezte a bulit. Én ugyan ekkor már a terem végében csicsikáltam hat üres korsó mellett.