Knut Hetedik naplója

2009. december 4., Soho London

Szólt a webmester, hogy ideje feleleveníteni, hogy ki is vagyok én. A nevem Knut, és lassan 5 éve Magyarországon élő, svéd egyetemista hallgató vagyok. Volt nekem egy haverom, az Olof, aki időközben visszament Svédországba, és rám bízta a naplók írását a Joyride koncertjeiről. Időközben nagy rajongójukká váltam, és ezért nem születnek túlságosan objektív beszámolók – ezt nézzétek el nekem!

 Nagy reményekkel vártam a péntek estét, annál is inkább, mert az egész november tovaszállt Joyride koncert nélkül. Nem szép ez a várakoztatás Tőletek… A honlapon olvastam, hogy egy másik zenekar is fellép a Joyride előtt – mégpedig a Skicc.

Úgy rémlett, hogy ennek a skicc szónak van valami jelentése a magyarban. Meg is néztem: „átvitt értelemben kisebb elbeszélés, amely éppen töredékes-vázlatos kidolgozásával éri el művészi hatást”. Na szép. Ez a zenekar felvállalja, hogy nem teljesen készek a művei? Szimpatikus ez az önkritika!

Úgy hirdették meg magukat, hogy csajos-rockos saját számokat játszanak néhány ismert rock slágerrel vegyítve. Pont ez kellett nekem azon a bizonyos mikuláscsalogató pénteken! Csajos-rockos zenekar és utána jó sok klassz Roxette szám.

Új szokásomhoz híven pontosan érkeztem. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy nem maradtam le semmiről. Nagy nehezen átverekedtem magamat a fehér harisnyás krampusznak (!) öltözött jegyszedő lányok mellett összegyűlt tömegen, lemásztam a Soho már jól ismert lépcsőin, megrendeltem a kedvenc H betűs sörömet a Detti nevű pincérlánytól (sajnos nem nekem mutatkozott be, hanem az előttem álló srácnak), és a rend kedvéért kértem még egy Joyride koktélt (azt hiszem, fekteribizli-vodka, vagy valami ilyesmi), majd mire megkaptam, már el is kezdte a Skicc.

Ígéretüknek híven remek csajos-rockos zenét nyomtak, 2 gitárral, dobbal meg basszussal, no meg egy Larina nevű bombanővel. Szép neve van! És jól is énekel, jól mozog. A közönséggel kicsit nehéz dolga volt; nehéz ilyen hirtelen akklimatizálódni a pénteki munka után. Viszont szép lassan azért összegyűltünk egész sokan, és meg-megmozdultak a csípők, főleg az ismertebb számok hatására. Olyanokat játszottak, hogy Pink, Garbage; és biztos azért, hogy egy svéd zenekar is legyen a Roxette előtt: egy Mando Diao számot is. No persze annak örültem a legjobban. A közönség meg talán a Paranoidnak a Garbage-től. Na az aztán megszólalt! A saját számok is jók, csak sajnos nem mindig lehetett érteni, miről énekel Larina. Ez van: még nem tudok tökéletesen magyarul. (Max. írni, hehe.) Ja, és a közönség leglelkesebb tagja ki volt? Na ki?! Hát Kata! Minden pörgősebb résznél akkorát sikított, hogy simán túlszárnyalta a hangtechnika adottságait. Hát nem aranyos tőle, hogy így csinálja a hangulatot a másik zenekarnak? A Skiccből külön kiemelném a D&B szekciót, mert meglehetősen gatyaszaggatóan nyomták. A szólógitáros is jó volt, legalábbis nagyon fantáziadúsan játszott azokhoz a … mi is a jó magyar szó ide? … bamba fejekhez képest, amit vágni tudott. Biztos ez az imidzse. De tényleg jó volt az egész; szívesen megvenném a CD-jüket. Főleg ha Larina szerepel a borítón…

Ekkor jött némi szerelés, majd felcsendült a Big L. Ja, nem felcsendült, hanem felbúgott – Lucu jóvoltából. Vagy felbőgött? Mit tudom én. (Már megint a magyar nyelv nehézségei…) Aztán meg egy régen hallott szám: a Lies. Srácok, az nem szólt tökéletesen… legalábbis a többi számhoz képest. Ja, és valami technikai nehézség is adódott: a csíkos pulóveres hangmérnök kétségbeesetten próbálta elhallgattatni a recsegő mélyládát. (Sikerrel.)

Katának drótnélküli mikrofonja volt! Ugyanaz, mint előtte Larinának. (Biztos tőle kapta a sok sikításért cserébe.) Na, ettől sokkal felszabadultabban tudott izegni-mozogni, és még ennyit nem is láttam mosolyogni, mint most. Tapsoltatta a közönséget, táncolt, és Gáborral együtt tök jól vitték a showt. Gábor volt a showman, viszont Kata most minden eddiginél jobban kiegészítette.

Tetszett a mostani számsorrend! Jól átgondoltnak tűnt. Pl. még sosem hallottam egymás után a Fading Like a Flowert és az It Must Have Been Love-ot, de roppantmód összeillenek! Még le se törli Knut koma a könnyeit, és már nyúlhat újra a következő adag zsepiért.
Megint volt Keep Me Waiting! Ez hogy maradhatott ki múltkor?

Aztán meg... A nagy bulizásban már majdnem elfelejtettem, hogy mikuláscsalogató koncertnek lett kihirdetve, és valami „nem zenei” meglepit is ígértek, amikor is némi „Hull a pelyhes fehér hó” (hogy én milyen dalszövegeket tanulok meg magyarul!) közben Gábor felkonferálta a mézeskalácsot. Saját kezűleg sütött mézeskalácsot osztogattak a koncertjükön! Ez milyen már! Hát, nagyon jólesett nekünk. Meg közben a Run Run Rudolph is. Jó, tudom, hogy ez legkevésbé se Roxette szám, de akkor is. Az egész tök barátságos ötlet volt, és szinte láttam lelki szemeimmel, ahogy a Joyride gyúrja nekünk a tésztát a próbateremben…

Gábornak tök rockos lett a hangja! Eddig is jó volt – illett is ehhez a Roxette dologhoz, de most néha már-már a menten összecsinálom magam érzés kerülgetett. Ha szabad ilyet írni. Ezek szerint sokat gyúrt az éneklésre, és hát nagyon megérte. Az egész zenekar nagyon összeszokottnak tűnt! Szépen fogynak a kottaállványok is…

A végére hagytam a legjobbat. Mellettem táncolt egy srác, és a zenészek bemutatása után ilyet szól: „Bokor Kata! Viszem is a susnyásba!” Ez jó. Hát, én is vinném. Hátha a fülembe búgja azt, hogy Listen to your heart… Miért, Ti mire gondoltatok? Mi másért vinném őt a susnyásba?!