Most hirtelen nem is tudom, hányadik naplóm ez, majd a webmester kiírja (ha felteszi ezt is a többi közé).  Tudjátok még, ki vagyok? A nevem: Knut Stenson. Magyarországon élő svéd zenerajongó vagyok, és imádok beszámolókat írni az általam látogatott Joyride koncertekről.  A webmester pedig mindig kiteszi a Joyride oldalára az irományaimat. Időközben abban a megtiszteltetésben lett részem, hogy talán egy kicsit be is fogadtak maguk közé: voltam már velük igazi turnébuszon Pécsett, voltam már egy-két próbájukon, stb., és éppen ezért voltam olyan szomorú, hogy januárban majdnem feloszlottak. Vagy legalábbis az a pletyka terjedt el, hogy feloszlottak. Aztán ezt a pletykát cáfolták a honlapjukon meg Facebookon, majd nagy titkolódzás, stb., és csak annyit lehetett tudni, hogy készülődnek, és hogy mégse oszlottak fel, majd egyszer csak szép kék lett a honlap az eddigi szürke helyett, majd hopp! Mindjárt 2 koncertdátumot is kihirdettek.

 

Ez igen. Ennél jobban nem lehetett volna fokozni az izgalmat! Már csak az maradt titokban, hogy ki maradt, és ki ment el a Joyride-ból. Mindenféle pletykák terjedtek erről is, senki se tudta, hogy kinek higgyen! A decemberi koncerteken, amikor Bryan Adams magyar hangja, Csákvári Laca énekelt, sajnos nem tudtam részt venni, de az a pletyka eljutott hozzám is, hogy vele inkább mást csinálnak majd a srácok… de az, hogy Lacával mit csinálnak, és hogy Laca nélkül mit csinálnak – nos, erről semmi információm nem volt.

Ugyanígy biztos forrásból hallottam, hogy Kata végleg kiszállt a Joyride-ból; azt is hallottam, hogy meghallgattak egy másik énekesnőt, sőőt, a honlapon is megjelent egyszer csak a név: Pintér Zsuzsi. De semmi egyéb! Majd nemsokára megjelent az oldalon, hogy Lucu fog énekelni!!
Jajj, mennyi minden! És mind-mind egy zenekarral történt 2 hónap alatt? Már csak az nem derült ki egyértelműen sehol, hogy most akkor viszik tovább a Roxette dolgot, vagy mi lesz?

Közeledett a koncert. Az énekesnőről még mindig semmi infó! Se kép, se bemutatkozás. Hmm. Na jó, túltettem magam rajta, mert már csillapíthatatlan Joyride hiányom volt, ráadásul az első koncertjükön egy számomra igencsak talpalávaló zenét ígérő (Pearl Jam, Beatles…) zenekar lépett velük föl: az SLT.
És eljött végre a nap! A helyszín: After Music Club. Hangulatos hely, picit fura de jó olcsó sörrel, udvarias kiszolgálással, stb. DE KIT ÉRDEKEL EZ? Jó, akkor térjünk a tárgyra…

Tehát SLT. Stuff Like That? Jó név. Húú, ez jó pörgős zene volt ám! Két gitár, Pearl Jam, Red Hot Chilli Peppers, Sweet Child , stb. Ráztam a fejem rendesen. Meg játszottak egy saját számot is! Jó volt ez a banda (talán kicsit többet vigyoroghatnának a gitárosok), szívesen írnék nekik is egy hosszabb beszámolót is, ha felkérnének rá!

De – ahogy mondani szokás – nem ezért gyűltünk itt ma össze. Hanem azért, hogy a várva-várt Joyride koncertről beszámolót alkossunk. SLT után gyors szerelés kezdődött a színpadon, amit gyorsan ki is használtam, ugyanis a szervezetem sikeresen feldolgozta az 1 óra alatt elfogyasztott 3 korsó sört. Konkrétabban: majd összepisiltem magam! Ámde javában pisiltem, miközben mit hallok? Hát nem elkezdték? Gyorsan befejeztem hát a pisilést, és egyszerre érkeztem meg a színpad elé az igen szép számmal összegyűlt, Joyride-ra igencsak kiéhezett közönséggel.

Ámde valami félreértés volt, mert egy darab zenész sem volt a színpadon! Mi a fene? De hamar kiderült a turpisság: persze nem volt arról szó, hogy a Joyride is beállt a playbackről haknizó „zenészek” közé. Ez csak az introjuk volt. Az intro alatt pedig mindenki szépen elfoglalta a maga helyét.

Lássuk csak, ki maradt, ki ment, és ki jött! Vagyis inkább ne is menjünk bele a részletekbe. Az énekesek cserélődtek ki. Az egyikkel (Gáborral) korábban se beszélgettem sokat, így legfeljebb csak fura volt elsőre, hogy már más szerepel helyette a színpadon, Katába viszont egy kicsit én is szerelmes voltam (mint mindannyian), úgyhogy egyből el is kezdett foglalkoztatni, hogy vajon mi lehet vele? Megasztár? X-faktor? Biztos valami ilyesmire készül.

Jajj de hát sokáig nem is tudtam töprengeni ezen, mert megjelent a színpadon az új énekesnő, azaz Pizsu! Szőke göndör haj, hosszú combok. (Inkább nem is folytatom.) Színpadra termett, az biztos! De lássuk csak, hogy énekel! A koncertig, bárhogy is próbálkoztam, semmit se tudtam a zenei előéletéről kideríteni.

Jól! Az első hangoknál (Soul Deep) kicsit talán izgult (érthető), de aztán, valahol ott, hogy „love is a hustle just a moment behind”, mintha mi se történt volna: egyszer csak felszabadult, és onnantól úgy szólt a Roxette, mintha Pizsu mindig is ezt énekelte volna. És egyszerre csak nagy-nagy buli lett. Olyan inspirálóan játszott a közönséggel, hogy az After Music Club leghátsó részében ácsingózó emberek is előrejöttek bulizni meg tapsolni. Biztos valami olyan helyen dolgozott korábban, ahol a munkától (és a koruktól) megfáradt üzletembereket kellett egy-két dallal táncra perdíteni, mert látszott rajta, hogy ehhez nagyon ért! Nem volt apelláta. (Jé, megint tanultam egy új szót. Igaz, ez nem magyar, hanem latin.)

A Soul Deep után egy kis szinti dobos show elem jött, majd hirtelen tudatosult bennem, hogy Lucu énekel! Mármint hogy tudom, hogy eddig is vokálozott, meg minden, de hát nézd már! Kint áll a színpad elején a mikrofonnál, nyakában a basszusgitárral, és tulajdonképpen olyan természetes a jelensége, mintha mindig is ezt csinálta volna. Mintha mindig is énekes szeretett volna lenni. Komolyan mondom, fel se tűnt, hogy itt nagy változás van, mert annyira egyben volt a csapat, annyira egyértelmű volt, hogy mindenki megtalálta a maga helyét a színpadon, hogy csak a Joyride (2. szám) versszakában („Don't need no book of wisdom / I get no money talk at all”) tudatosult bennem, hogy a kedvenc basszerosom hangját hallom, pedig előtte Pizsuval már húzták a közönséget a „Hello, you fool, I love you /Come on join the joyride –dal” .

Az egyik kedvenc számom előtt Pizsu elővette az oboáját. Queen of rain. A fiúk biztos sokat poénkodnak a próbákon ezzel az oboa dologgal, de hát úgy tűnt, Pizsu gyorsan túltette magát rajta, és olyan gyönyörűen játszotta a dalt, hogy hirtelen a MüPában éreztem magam. Még sose hallottam élőben az oboa hangját! Nagyon szép. Külön-külön szólt mindenki szívéhez! És Pizsu milyen ügyesen megoldotta, hogy felváltva énekeljen és oboázzon ugyanabban a számban!

A Joyride újjáalakult, és Joyride-dabb, mint valaha. Megannyi szenvedés, vacakolás, majdnem feloszlás, mégsem feloszlás után, azt hiszem, megérdemelték ezt a koncertet. Meg ezt a közönséget is! Talán ez volt a leghálásabb közönségük valaha. Kb. 100-an lehettek, megtelítették a koncerttermet, és mindeni skandálta körülöttem, hogy „Lucuuuuu” meg „Pizsuuuu”  (véletlenül végződik mindkettő u –ra?) Aztán még Tomi is vigyorgott; rajta még az is látszott, hogy csak a színpadon döbbent rá: „Igen! Ez hiányzott!” Sanyi meg jobban dobolt, mint valaha, pedig eddig is igen jó volt. Gondolom, kegyetlen sokat kellett próbálniuk az új énekesek miatt (Igen, ezt jól gondolod, bár a „kegyetlen” szó egy kicsit erős ? – a szerkesztő megjegyzése.) Gergő lelkesedését meg ismerjük régen. Mondjuk a How Do You Do-ban a „rap” résznél egy  picit talán visszavehetett volna ? , de így is bejött.

Lucu is izgult. Be is vallotta. Az milyen már? Lehet ennél természetesebben viselkedni egy koncerten, mint hogy a zenész bevallja a közönségének, hogy izgul? Mindenki egyből a szívébe fogadta ezt a hirtelen énekessé vált basszusgitárost, és mellette Pizsut is, és azt hiszem, ez a legfontosabb dolog az egészben. Lehet, hogy voltak itt-ott hamis hangok (no nem sok!), de annyira nagy szeretethullám jött a színpadról felénk (Vagy csak a mi szeretetünket sugároztátok vissza?), akkora buli volt, hogy igazából csak olyan ember mondhatna bármi rosszat is erről a koncertről, aki nem volt ott, és csak egy telefon vacak kis kamerájával rögzített koncertfelvétel alapján ítélkezik. De nem is hiszem, hogy van ilyen ember. Ezt a boldogságot, ami a közönségből és a Joyride zenészeiből áradt, ezt senkinek sincs joga elvenni tőlük!
Megyek, megnézem, hogy mikor lesz a következő koncert…